A Kastély nappalija, és alsó szintjei

Tárgy: A Kastély nappalija, és alsó szintjei Pént. Feb. 26, 2010 4:06 pm

~Leírás hamarosan~

Nem kellett hátra fordulnia, hogy tudja Ralf megérkezett és felé közeledik. Pár nappal ezelőtt biztosan megijedt volna vagy legalábbis nem tudta volna eldönteni, hogy az alfa érkezett e meg vagy valaki más. Most azonban olyan egyértelmű és természetes volt főleg, hogy hallása sokat fejlődött és még nem beszéltünk az intenzívebben érzett szagokról és folyamatosan fejlődő látásáról.
Lehunyta szemeit amikor a férfi ajkai arcához értek és mosolyogva figyelte letelepedését.
-Szia! Semmi baj. Megértem, hogy sok dolgod van amik nem várhatnak.
A kérdés nagyon találó volt de sablonos is. A viszont látás nem igazán úgy alakult mintha kicsivel több közük is lenne egymáshoz. De ha nagyon akarjuk betudhatnánk egy 80 éves párkapcsolatnak is. Eltűnődött mi játszódhat le Ralf fejében. Ennyire megbánta volna amit tett? Vagy csupán egyre több háremre lenne szüksége? De hát azon a napon igen csak szomorkásan mesélte eddigi életét, hogy milyen magányos is volt. De hát mit vár ha ennyire távolságtartóan viselkedik? Nem hinné, hogy neki kellene lépnie de nem is áll szándékába eltávolodni Ralftól ha csak Ő nem ezt akarja elérni.
El fekve a kanapén még mindig mosolyogva simogatta meg a férfi arcát.
-Már egész jól és Te?
Persze ez nem teljesen fedte a valóságot de nem akarta letámadva fogadni egy „képzeld, nem mert nem voltál mellettem” féle beszólással.

-Nézd Meg... én sajnálom hogy nem tudok mindig veled lenni, és ne hidd sablonos dumának, mert ez egy kicsit sem az, s ezt te is tudod.*mikor megsimította arcomat egy pillanatra lehunytam szemeimet, s arcom tenyerébe dörzsöltem. Tudtam hogy nem a teljes igazságot mondja el nekem. felsóhajtottam, majd egyenesen szemeibe pillantottam.
Rövid volt hajam, így már nem lógott arcomba. Néha én is tudok kulturáltan kinézni. Igaz csak néha, s nem tart tovább pár hónapnál.*
-Tudom hogy nem voltam itt... tudom hogy fáj...*feltérdeltem, majd odamentem fejéhez, fölé hajoltam, apró csókot nyomtam homlokára.*Tévedsz ha azt hiszed kész háremem van. Lehetne, de még sincs. Szerinted akkor magányos lennék? Szerintem nem unatkoznék egy egészen kicsit sem.
*Felkeltem, majd felöltettem, leülte oda ahol eddig feje volt, s ha úgy akarta, akkor ölembe hajthatta fejét. Tudtam hogy el kell kezdenem tanítani őt. Magyarázni, s bevinni a városba, hogy érezze az ottani illatokat, hogy hozzászokjon ahhoz a keserédes bűzhöz, mi körbelengte a várost, s mitől az én fajtám, inkább a természetet tartja előnyben, s nem pedig a várost.*
-Ha szeretnél, ma bemehetnék a városba. Az itteni levegőt megszoktad, mert tiszta, de hogy vissza tudj menni néha a városba, így el kell mennünk oda is. De csak akkor ha akarsz.

Kellően zavarta az a tény, hogy kedves könnyedén belelát gondolataiba amikor csak akar és a legszörnyűbb az egészben, hogy észre se veszi. Még. Kissé elszégyellte magát és valahol igazat adott Ralfnak. Lehet mostanság nem több egy visszafogottan hisztiző p.csánál de úgy érzi átmenetileg elfogadható ez a viselkedés ha meg párjának nem tetszik ne nézzen a fejébe.
-Már megint belenéztél a fejembe.
Jegyezte meg duzzogva és felülve hagyta, hogy a férfi mellé telepedjen a kanapéra majd kezével átölelte karját ahogy szorosan hozzá bújt. Na ezért a percekért érdemes igazán élni.
-Azt hiszem ez remek ötlet! Rám férne egy kis kiruccanás. Első körbe elmehetnénk a lakásomba, hogy elhozhassak pár holmit. –engedélyt kérően nézett fel ragyogó szemeivel, hogy beleolvadhasson a másikéba- Persze csak ha szeretnéd, hogy nálad maradjak. Semmi se kötelező.
Nem akarta magához láncolni, miért is tenné? Akárhogy is döntsön párja elfogadja. Hiszen mind kettő esetnek megvan a jó oldala is.

-Ne haragudj. De néha kell, hogy tudjam mi jár a fejedben, mikor ilyen csúnyán nézel rám.
*Mikor odabújt hozzám, elmosolyodtam, s adtam homlokára egy puszit, s beültettem ölembe, s úgy fogtam őt magamhoz, s fejem vállára hajtottam lehunyt szemekkel. Olyan jó volt úgy ott ülni, vele a karjaimban. Mikor megkérdezte elmehetünk e a cuccaiért, elmosolyodtam, de nem nyitottam ki szemem. Lehunyva hagytam, s csak mosolyogtam.*
-Akarom hogy itt maradj Meg!*suttogtam. Talán semmit sem akartam még ennyire. Kinyitottam szemeim, felegyenesedtem, kicsit eltoltam magamtól, hogy egyenesen szemeibe tudjak nézni, majd ha nem ellenkezett, akkor finoman megcsókoltam őt. Megcirógattam arcát, vettem egy nagyobb levegőt, majd elmosolyodtam.*
-Átöltözöm, és már mehetünk is... persze csak ha most akarsz menni. Aztán elnézhetünk máshová is, vagy vissza is jöhetünk, vagy ha akarod, egy kicsit a városban is maradhatunk. Úgy is rég voltam ott.
*S valóban régen voltam már a városban. Már igazán el kellett volna mennem oda. Még akkor is, hogyha nem is lenne miért elmennem oda. Bár talán igen. befizetni a bérleti díjat a lakásomra, hogy ne dobjanak ki belőle.*

Nem zavarta, hogy tulajdonképpen nyitott könyv párja előtt, milyen titkai is lehetnének amikre mondhatnánk, hogy hét pecsétes? Semmilyen. Legalábbis Ralf és a falka előtt. Aztán majd megtanulja elzárni elméjét a többiek elöl és bizony majd ha eljön az ideje néha napján Ralfot is kizárja fejéből valószínűleg nem kis döbbenetet követve. De ezeken majd csak mosolyogni fog.
Jó volt a férfi karjaiba lenni és így maradni egy kis időre. Nem bánta volna ha az örökkévalóságig is eltartana de nem lehet telhetetlen.
-Igen, igen. Most szeretném!
Mosolyogva pattant föl és megfogva párja kezét húzta föl őt is és sietős léptekkel indult minden bizonnyal Ralffal együtt az emeletre, hogy átöltözhessenek. Az öltözködésbe olyan gyors volt mint életébe soha. Nem szégyenlősködött párja előtt hiszen újat már nem igazán tudna mutatni maximum a felszabadult viselkedése árulkodik arról, hogy kezd megbarátkozni új életével. Gyorsan magára kapta farmernadrágját egy fehér felsőt és japán módra kontyolta fel haját egy arra alkalmas csipesszel.
-Mehetünk.
Ugrott kedvese karjaiba és lágyan csókolta ajkait.

*Lelkesedése olyan jól érintett, mint előtte szinte semmi sem. Mosolyogva pillantottam rá, s fogtam finoman kezét. Persze nem kellett felhúznia, hiszen magamtól is felkeltem, de mégis volt benne valami, ami arra sarkalt, hogy megtegyem, hogy felkeljek onnan, s menjek vele, elvégre én ajánlottam fel neki.
Mosolyom még akkor sem fagyott le arcomról, mikor már odafent voltunk az emeleten, s ő hamar felöltözött. Én ráérősen keresgéltem cuccaimat. Egy bőrnadrágot, hozzá egy vérvörös inget vettem magamra, majd következett a motoros csizmám, és hozzá a bőrkabátom, majd végignéztem rajta.
odaléptem elé, kezénél fogva magamhoz húztam, s csókot leheltem ajkaira, így is kicsit közelebb vontam őt magamhoz.*
-Persze hogy mehetünk. Mért ne mehetnénk?*persze ez csak egy koltói kérdés volt, így választ sem vártam rá. Úgy gondoltam motorommal megyünk, elvégre az sokkal szabadabb, kellemesebb s igazán nekem való, még azokban az időkben is, mikor semmi sem kötött sehova, csak a falka, és a melóm, amit nem igazán akartam már végezni. Sokkal jobban tetszett az, mikor még azt hittem bűnöző vagyok.
Levezettem a lépcsőn, egyenesen a hatalmas garázsba, hol állt néhány kocsi, s persze köztük ott volt az én Mustang-om is, s a motorom. Az én csodás fekete szépségem a szürkésfekete tűzmintáival.*
-Ültél már motoron?*kérdeztem elővéve egy plusz bukósisakot, amit körbeforgattam kezemben, majd kezébe adtam, miközben arcomon halovány félmosoly ült. Közben persze magamnak is elvettem egy sisakot, és elkezdtem rajta gondolkodni, vajon felvegyem e vagy sem, így egy darabig csak lóbáltam, ám ha Meg ragaszkodik hozzá, akkor felveszem. Egy gombnyomásra kinyílt a garázskapú, s én felültem motoromra, s kezem felé nyújtottam.*
-Gyere!

» A Kastély
» Whitlock kastély főbb részei - Előcsarnok