You know you want me...

18 évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot a szelek városában, Chicago egyik közkórházában. Édesanyám nagyon szép nő volt, festegetett legalábbis mindig így mutatta be magát...Maddy Monroe (leánykori neve) FESTŐ. Édesapám Jason Deverell, feltörekvő, fiatal reklámszakember. Tipikusan az az ember, aki sosem akar rosszat csak a körülmények kényszerítik. Én mindig annyira el tudok ezen csodálkozni. De ez lényegtelen. Én javíthatatlanul naiv vagyok. Hiba.
Jöjjön hát a lávsztori. Egy kiállításon ismerkedtek össze. Apu volt felelős a hírverésért, anyu meg lefeküdt az egyik főmuftival így két képét kiakasztották egy olcsó szögre, valami eldugott kis helyen. Micsoda üzlet, ugye?
Fogyott a pezsgő, belendült a társaság. Nem részletezem, hotelszoba, kínos ébredés, "te jó ég, nem védekeztünk", ideges várakozás, "gyere hozzám", házasság.
Baba? Nem, baba az nincs. Hisz a karrier az első. "Váljunk!" Jason vagyis apu szabadulni akart. Valamit már sejtett a nagy és eljövendő szívunk-mint-a-torkosborz-öcsi-a-következő-10-évbenből. Erre az a felelőtlen liba nem bekapta a legyet?
Wupsz 9 hónap és itt van Shane. Maddy csak az alakjáért nyafogott, apu pedig jó ideig képtelen volt rám nézni anélkül, hogy ne jutott volna eszébe az egész, elcseszett, rohadt házassága.
Azért én tudtam hogy szeret. Még ha hihetetlen erőfeszítésébe is került.
Aztán jött a fordulópont. Egyik reklámkampánya során egy zsíros hal akadt a horgára és ezzel egyenes út vezette a siker felé.
El tőlem. Messze a gyűlölt nejétől is, tehát ha volt is annak a mérlegnek nyelve én kevés voltam ahhoz, hogy felénk billenjen.
Elváltak. Sokat drámáztak. Akkor sírtam utoljára...az emberek előtt, szabad folyást engedve a kis, sós cseppeknek. Mára már csak belül üvöltök, úgy kevésbé fáj.
A cirkusz sem miattam volt. A pénz, ingó és ingatlan miatt ment a harc. Hurrá!
11 lettem, anyu pedig beújított még egy gazdag hapekot. Bucker Towsendet. Mindenki haverja, a jófej Buck. Vagy Bucky...
Szavam sem lehetett, mindent megadott az ő újdonsült kis „tábornokának”. Mindenki előtt így nevezett...nevez. Azt is adta amit nem akartam. Amitől a rosszullét kerülget ha csak rágondolok. Szép, kellemes nyári este volt. Anyám kiütötte magát a margarita adagjának kétszeresével. Bucky nem, ő nem ivott soha egy kortyot sem, nem dohányzott, nem járt kurvázni.
Nem tudom megmondani mi volt fájdalmasabb. Az amit tett, vagy az a megaláztatás, a kiszolgáltatottság érzete ami elfogott. Az ágy mellett feküdtem összegörnyedve, véresen, az arcomba röhögött. Rendszeres látogatóm lett. „Tanítóm” vagy mentorom, ahogy ő nevezte magát. S én nem tudtam mit tenni. Egy tizenegy, tizenkét éves gyerek mit tehetne? Mit? Ha csak saját magára számíthat? Amíg azt csináltam amit mondott…addig nem fájt annyira s nem bántott.
Igen, még együtt vannak. A mindig piás anyám jó álca neki. Mögötte ki tud bontakozni.
Én pedig hiába üvöltöttem, hiába üvöltenék most is, senki nem hallja. Ennél hangosabban pedig már nem megy.
Betelt a pohár, az a képzeletbeli, nem bírtam tovább. 16. születésnapom alkalmából fogtam magam és elköltöztem. Költöztem…inkább elszöktem. Egy ideig nem is volt semmi gubanc. Volt annyi készpénzem, hogy ne kelljen a kártyámat használnom és ne bukkanjanak rám. Bár úgy sejtettem igazán nem is érdekelte őket merre vagyok.

Ahogy engem sem, ők hogy vannak. De valljuk be, megszoktam egy bizonyos életformát, stílust és nehéz volt ezen alul élnem. Meló kellett.
Én meg hát nem voltam éppen egy tipikus túlképzett személy. Még egy érettségit sem tudtam felmutatni.
Egy bárban kezdtem el dolgozni. Hamis személyi, ami egy elmaradhatatlan kelléke egy Chicago-i tininek. Nem mintha olyan hely lett volna, ahol ez számít. Felvettek.
Pincérkedni kezdtem, aztán táncolni, aztán tettem amiért többet fizettek.
Igen, pontosan, látom sejted. Nők, férfiak, fiatalok, idősek. Nem válogathattam.
Éltem, nem túl fényesen, de éltem. Szabadon, távol azoktól akik bántanak. Persze nem kalkuláltam be az újabbakat, akik bánthatnak.